A természettudósok és tengerészkapitányok beszámolói azonban mindig is eltértek a művészek által megálmodott költői képtől. Hasonlítsuk csak össze azt az "édes leheletű", szépséges hableányt, akiről Shakespeare a Szentivánéji álomban írt, az 1700-as évek elejének természettudományos leírásaiban szereplő amboinai sellővel. Jóllehet ez utóbbit is felruházzák egzotikus vonásokkal, mégis úgy beszélnek róla, mint szörnyről. Samuel Fallours 1717-ben készült színes rajza szerint zöldes tónusú, rézszín bőre volt a csípője körül uszonyokkal, valamint kék farka, amely kecses uszonyban végződött és középen csík húzódott végig. A naív rajz egyáltalán nem tgükrözi a jelentésben leírtakat: Amboina tartományban a Borné-parton szirénhez hasonló szörnyet fogtak. Hosszúsága 59 hüvelyk (másfél méter) volt, arányai az angolnáénak feleltnek meg. Vízzel teli kádban négy napig és hét óráig maradt életben a szárazföldön. Időről időre egércincogásszerű hangokat hallatott. Nem evett semmit, noha kishalakat, kagylókat, rákokat, stb. kínáltak neki. Elpusztulása után a kádban a macskáéhoz hasonló ürüléket találtak..
Eléggé hihetetlen, hogy ez a szerencsétlen, kádban tartott, cincogó hangokat hallató termtmény ugyanannak a fajnak a képviselője legyen, akit Shekaspeare Oberon szavaival így vetít elénk:
S hallék egy cselle hátán hableányt,
Ki olyan édes dallamot lehelt,
Hogy a bősz tenger nyájas lőn dalára,
S több csillag őrülten rohant le, hogy
A hableány zenéjét hallja...
A költemények és a szemtanú beszámolói közötti ellentmondásra egyre inkább felfigyelt a felvilágosodás embere. Amikor Erik Pontoppidan Norvégia természetrajza című munkájában a sellők fajtájának meghatározásához érkezett, a sellő-folkról nagyrészét mint mesebeszédet elvetette. Panaszkodott azokra, akik összetévesztik a fantáziát a tudományos megfigyeléssel, és azt állította, hogy ha a sellőt dallamos hanggal ruházzák fel, és azt mondják, hogy csodásan énekel, érthető, hogy kevés józanul gondolkodó ember ad hitelt ilyen képtelenségnek; sőt mi több, kétségbe vonja az ilyen termtmény létezését is. Miután azonban ezt leszögezte, nyolc oldalon keresztül részletezi a hableányok, sellők "valódi" tudományos leírását.
A XIX. század közepére a Viktória kori London egyik fő látványossága a kitömött sellő lett. A mutatványosok ezeket a - általában majomból és halból összetoldozott - példányokat japán halászoktól vásárolták. Mindegyiknak regényes története volt, és néha több ezer fontért cseréltek gazdát.
Az efféle kitömött kuriózumok közül a legnépszerűbb az úgynevezett fidzsi sellő volt, melyet először egy londoni kávéházban mutogattak, majd 1842-ben Barnum amerikai mutatványos vitte át a tengerentúlra. A broadway-i sellő-show akkora sikert aratott, hogy Barnum, New York-i American Museumába is bekerült, ahol majdnem háromszorosára növelte a múzeum bevételét a kiállítás első hónapjaiban. |