A mondabeli görög alakok egy csoportja, a sziréneké ugyancsak hozzájárult a sellő prototípusának kialakulásához. Az i. e. V. dzázadból ránk maradt vázák madárszerű, karommal és csőrrel rendelkező, de asszonyfejű lényekként ábrázolták a sziréneket. Halálos énekük a tengerészeket csalogatta pusztulásba. A görög mitológia szerint csupán Orfeusznak ( és tarsainak), valamint Odüsszeusznak sikerült megmenekülnie mindazok közül, akik hallották a szirének énekét. A legendás dalnok, orfeusz náluk is szebben énekelt, ezért mindenki inkább őt hallgatta; Odüsszeusz pedig odakötöztette magát hajójának árbocrúdjához, miután társai fülét viasszal betömte, hogy azok, tudomást sem véve a szirénekről, tovább evezzenek. Így aztán Odüsszeusz, bár pokolian kínlódott, hiszen csábította az ének, megmenekült: nem tudta elszakítani a kötelékeit.

A szájhagyomágy a sziréneket a kései ókortól kezdve egyre inkább tengeri lényeknek tekintette. Lakóhelyük az óceán lett, és lassan külsejükben is halformájúvá váltak: olyannyira, hogy manapság a szirén és a sellő fogalma már egybeolvadt. Mindenesetre ez az átalakulás évszázadokig tartott; a szirének sokáig tollas és uszonyos lények voltak egyszerre. De mindvégig úgy tartották őket számon, mint akinek ellenállhatatlan éneke pusztulásba dönti a legbátrabb tengerészt is.

Míg a szirén eleve mítikus alak volt, a sellőt az ókori tudósok sokáig valódi lénynek tekintették. Az idősebb Pliniusnál találkozunk először részletes leírásával. Nagyszabású művében, a Naturalis historiae libriben (Természettörténet), amely az i. sz. I. században jelent meg, a következőket írja: "Ami pedig a sellőket illeti, akiket nereidáknak is neveznek, nem képzelet szülöttei: mert ahogy megrajzolják őket, olyanok valójában: pikkelyek fedik testüknek még azt a részét is, amely emberi formájú."

A kereszténység előtti kor sellő-szirénjei fokozatosan beépültek az egyház jelképrendszerébe - az ördög oldalán: halfarkú asszonyformájú alakok tekeredtek kísértően a templomok oszlopaira és vetettek csábos pillantásokat a tévelygő hivőkre a faragott díszekről. Ők jelképezték többek között a keresztény lélek elkárhozását; még az Odüsszeusz és a szirének eredetileg egészen mást példázó története is népszerű erkölcsi allegóriává változott. Alexandriai Clement Példabeszédek a pogányokhoz című művében eléggé derámaian így fogalmazott: "Ne engedd, hogy egy asszony, lebegő uszályban, kifordítson énedből, hagyd ott énekét, mert a halál szolgája; erősítsd meg lelked, s legyőzöd a romlást!"

Ilyenformán voltaképp az egyház volt az, amely a hableányok mítoszát ébren tartotta a nagy felfedezések korában, amikor is az első tengeri utakról visszatérő hajósok sorra hozták a sellőkkel való találkozások hírét. (Nem csoda: láthattal épp elég valódi csodalényt, azaz ismeretlen tengeri állatot). Még Kolombusz is említi őket 1492. évi utazásáról szóló beszámolójában. Ezt írja egyik tengerészéről: "Három sellőt látott, akik magasan kiemelkedtek a vízből, de nem voltak olyan szépek, mint a festményeken, bár kétségtelen, hogy némileg emberhez hasonlatosak az arcvonásaik."