...Valahol a Földközi-tengeren siklik egy gálya. A legénység számára teljes a csönd: fülük viasszal betömve. Nem hallják árbochoz kötött kapitányuk könyörgését, hogy oldozzák föl, nem hallják a csodálatos tengeri lények csábító dalát sem. Ez a dal vonzza a kapitányt, Odüsszeuszt, aki egyedül éli túl, hogy hallotta a szirének énekét...

A tengereket és a szárazföld tavait, folyóit benépesítő fél-emberek - legyenek nők vagy férfiak - azóta foglalkoztatják az ember képzeletét, amióta először merészkedett li a tengerek nyílt vizére. A sellőket nagyon hosszú ideig ugyanolyan létező élőlénynek tekintették, mint például a repülő halakat.

A sellő-folkról ősi és szerteágazó: kultúrákon, kontinenseken, évszázadokon ível át. Ebből következik, hogy a tengeri emberekről és szokásaikról szóló történetek is át meg átszövik a képzelet tartományait. Sokféle nevük van: szirén, sellő, vízitündér, hableány, najád, triton, tengeri nimfa, nereida vagy néreisz. A mesék még ennél is többfélék: némelyek gyengéd, jószívű teremtésekről szólnak, akik csak meg akarták mutatni kedevesüknek a mélység varázslatos világát, mások gonosz, tengeri szörnyekről, akik ízekre szaggatják a vízbe fúltakat. Voltak csillogó aranyhajú sellők, és voltak hableányok zöldeskék hajkoronával, éles fogakkal.